Szakítottam Hulkkal. Kiszakad a szívem a helyéről. 27 hónap. Fáj, sírok, dühös vagyok, szomorú vagyok, csalódott vagyok. De nem mehetett ez így tovább, muszáj volt meglépni.
Hétvégén is jól kiborultam rá, szar volt a kommunikáció, én meg már annyira mélyen voltam, hogy kiéleződtem a rossz dolgokra, és mindenben azt láttam, hogy ez is gáz, az is gáz, mindenhogy csak megbántani tud, egy pillanatra se erőlteti meg magát, hogy nekem örömet okozzon. Elhanyagol, figyelmetlen, én egy darabig tolerálom, aztán vége. Nem bírtam tovább.
Egyelőre nyaldosom a sebeim, sírok, gyászolok, és remélem mielőbb őszintén túl leszek rajta. De egyelőre legszívesebben egy időgép kéne, amivel visszamegy az időben, és figyelmesebb velem. Nem tudom, ő mit mondana most. Mikor mondtam neki, hogy részemről eddig bírtam, akkor nem mondott sok mindent. Könnybe lábadt a szeme, és elváltunk két irányba.
Samantha visszavonta a legnagyobb tétet, a szívét, a játékból.
Viszont elég mozgalmasak a napjaim. Szombaton Papáéknál voltunk Hulkkal. Elég nyugis nap volt. Előtte volt, hogy veszekedtünk, és akkor már egészen befelé volt telve az a bizonyos pohár.
Este Skubu volt, meg stúdiós avatás. Bent aludtam Hulknál.
Reggel fel, mentem Nagyikához ebédelni a díszes családommal, akik végtelenül cukik, a kölyköket pedig egytől egyig felzabálom.
Hétfőn sok ügyet intéztem. Végtelen telefonálás, rohangászás ide-oda, könyvkiadó, Lakás, melóhely, bank, beépített szekrény intézése, állásinterjúkat csináltam, szóval sok dolog.
Hulk persze megint csalódást okozott, és csak csöpög kifelé a víz a pohárból, és azon rágódom, miért nem érdemlek már annyi figyelmet, mint régen. Este itthon szenvelegtem.
Kedden kialudtam magam, és intéztem még pár dolgot. Újabb állásinterjúk, lassan összeáll a brigád, nagyon sok kedves emberrel találkoztam.
Aztán haza, próbáltam egyben tartani magam, de csak ezt az egy kiutat láttam. Hiába gondoltam a szépre, a jóra, sokkal több volt már a fájdalom és a csalódás.
Találkoztunk. Leültünk a templom elé. Két mondatban elmondtam neki, hogy én ezt nem akarom tovább folytatni. Ő megértőn nézett rá, könnyes volt a szeme, és mondtam, hogy ha szeretné, ha bővebben kifejteném, akkor állok rendelkezésére, de szerintem már az utóbbi hetek, napok összezördüléseiből mindent tudott. Úgyhogy felálltunk, még valami béna ölelés-féle, még utánam szólt elcsukló hangon, hogy vigyázzak magamra, és ennyi. Elmúlt 27 hónap. Elmúlt két szülinap és három névnap. Ennyi.
Remélem elmúlik ez a pokli fájdalom is, amit most érzek.
