Szombaton kellett volna ugye atom másnaposnak lennem, de persze nem voltam. Ellenben ettem lencsét, a barátom meg húzott ezerrel hazafelé. Igen ám, csak Mojrácska - tudjátok - milyen kis cserfes babonás palánta; szereti, ha az év első napja úgy telik, ahogy annak telnie kell, hiszen (nyilván nem) az év aképpen telik, ahogyan január elseje.
De ez még nem is lett volna baj, de aztán lett valami, már nem tudom mi. Jáj, mi volt szombaton? Nem volt szerintem semmi. De valami biztos volt, a fene egye meg! De mi? Mert tuti, hogy filóztam, hogy utána bemegyek SCH-be, de mégsem cselekedtem eképpen. Jaj, de egy hülye az ember lánya! Jaj!!! Megvan! Voltam a rokonyoknál, akik végre megtértek országunkba pár napra! Nóricsku meg Sanyicsku! Aztán onnan mentem haza, majd este a barátom általjött hozzám, mert idegállapotba került a matek miatt. Elkezdtünk nézni valami dokut, Hulk hamar elszundított. Mojrácska pedig olyan féktelenül kanos lett, hogy nem is fékezte magát. Töprengett, tipródott, hogy vajon ér-e felébreszteni a párhrhrhtnert ilyen esetben, majd arra jutott, hogy hát mégis ki a fenét érne rajta kívül ez ügyben ébreszteni? Úgyhogy lőn! Jöttünk, láttunk, győztünk! Álmunkban is! Juppié!
Aztán másnap elfelé, én meg mentem Nagyikához ebédelni fent említett rokonyokkal, majd mentem az imádott ikrekhez és Hanikához, akik most is jófejek voltak. Pélkádul a négyéves Juditka azt mondja a rajta terpeszkedő másféléves Hunokatesójáról: folyton rajtam mászik, de hát nem vagyok én hegy!
Meg múltkor kérdezi tőlem, hogy Hulk a testvérem-e. Mondom, nem, a barátom. Erre kifakad: és Andika???? Már nem a barátod???
Olyan cukkerek!
Aztán eljövend a hétfő. Kurva anyját, mert elkezdett fájni a múlkori, orvosi beavatkozásos, alsó csigolya tájéki ügyem. Kurrrva anyját! Na, el a dokihoz, még mielőtt baj lenne, a doki eljárt, és már minden oké, és kiderült, hogy csak vaklárma volt. Aztán first day as Mary Poppins. Ugyanis idegen szülők idegen gyerkőceire fogok vigyázni mostantól, míg nem jön melócska. Egyelőre Dorka mellett betanultam, ismerkedtem. Nem volt vészes, sok megjegyeznivaló és két okos, ám elég rossz gyerkőc.
Aztán este adáska odabent. Majd pedig jött át Hulk, akivel megint mennyei éjszakát töltöttem együvében (már ha mond ilyet magyar - nyilván nem).
Ma pedig nagy ügyintézések napja volt. Hulkkal mentünk garanciákat intézni ide-oda, meg hurcibáltunk polcot, meg autószerelő, meg ebéd, majd délután végképp Méripoppinsszá változtam. Kicsit be voltam fossantva, mert nekem kellett őket elhoznom az oviból meg a suliból, és én meg hát az eltévedés nagymestere vagyok! De szerencsére az akciósan vásárolt telefonomon van GPS, úgyhogy mától a GPS az én pásztorom. Kicsit féltem, hogy megeszi őket a kutya útközben, vagy eltévedünk, vagy nem fognak csipázni, vagy akármi, de alaptalan volt minden félelmem, mert - nem akarom ugyan elszólni magam - jó voltam, ők meg kivételesen nem olyan rosszak. Ja, de most jut eszembe, hogy azért kutyatámadás volt. A kisfiú elfutott, mikor mondtam, hogy ezt ne tegye. No, hát nem ráugrott egy dobberman? Persze nem ilyen rémisztő a sztori, mert csak egy kölyökkutya volt, és a gazdija ott volt 2 méterre, és egyből fogta is a kutyikát, és nem megenni, csak megkóstolni akarta a fiúcskát, minden esetre nekem kedvezett a dolog, mert így a kölyök többet nem nagyon mászkált el.
Jól kijövök a gyerekekkel általában. Elérem, hogy szót fogadjanak, cinkosaimmá teszem őket, tudom, mikor kell barátnak, felnőttnek, viccesnek vagy szigorúnak lennem. Nyilván ez a sok gyerekere-vigyázás nem ér fel egy anyasággal, de egyelőre az elmúlt évek töredéknyi jelei azt mutatják, hogy klafa anya leszek. A legjobbtól tanultam.
Sokat ábrándozom erről a dologról, és arról, hogy mennyire örülnék, ha a körülmények hamar olyanba kerülnének, hogy. Persze ez jó esetben is csak évek múlva esedékes.
