Ma konkrétan lepergett előttem az életem, majdnem kisebb pánikrohamom volt, és ez nem funny. Volt már egy-kettő régebben, de most a lényeg az, hogy reggel óta rajtam volt, hogy egyszerűen csak erre fiúra tudok gondolni, és akkor bevillant, hogy ma nem fogunk találkozni, és ezzel együtt villant be az is, hogy mi van, ha én ezt nem bírom ki? Mostanában minden nap találkozunk, és minden nap egyre jobb, és minden nap többet látunk egymásból. Úgyhogy ez jó. De attól félek talán, hogy elmúlik gyorsan, vagy elromlik, vagy én nem is tudom, de ilyen alapon ki se kéne mennem az utcára, mert lehet, hogy lelőnek.
De aztán lenyugodtam, csak ez eltartott egy órán át nagyjából, mikor konkrétan ziháltam, egymillió volt a pulzusom percenként, és az volt a fejemben, hogy, ne bassz, az nem lehet, hogy beleszeretek valakibe végre egymillió év után és abból nem lesz semmi...
Aztán aludtam egyet délután és minden jobb lett. Valószínüleg a fáradtságom is rátett egy lapáttal erre az érzelmi ügyre, meg az is, hogy Hanibabi műtétje nem sikerült, elég rosszul van ez csöppség, és nem bírom egyszerűen a terhelést, amikor valamelyik szerettemmel ekkora gáz van, ráadásul a szomszéd nagyon aranyos néni előadta, hogy milyen rémületes nőgyógyászati problémával műtötték meg, komolyan, annyira felkavart... Minden esetre felhívott délután a fiúcska, hogy mehetnék hozzá megnézni, ahogy dolgozik :) és akkor nagyon örültem, és kis szarakodás után mentem is, és vittem neki hamubasült Mars Delightot.
Úgyhogy fáinság van, holnap meg koncertre megyünk.
Hanikisbabának meg nagyon szorítok. Azt akarom, hogy mielőbb hazajöjjön, és legközelebb csak akkor menjen kórházba, amikor egészséges, tündéri kisbabákat szül! Szeretem a caládom, és október óta mindig van valami nagy baj.
Elég már a bánatból! Jöhetne már a százéves boldogság!
