Ennyit sírtam el kedd este óta. És ma még nem is sírtam.
Szerdán abszolút halott voltam, de kénytelen voltam tartani magam, mert munkácska volt, egész nap a főnökeimmel voltam. Imádom őket, és az egyikük, a Szuperkati, mikor mondtam neki, hogy finitto, megölelt, és azt mondta, hogy most nagyon szar, de higgyem el, hogy ha már két év után előjönnek problémák, akkor azok csak egyre szaporodni fognak, és egyre nehezebb lesz. Lehet benne valami. Itt is ez volt. Elején semmi gond, végtelen szerelem, aztán kicsit jöttek gondok, aztán azok a gondok nagyon nagyra nőttek.
Szerda este még átjött Karesz, annyira bőgtem, hogy nem tudtam beszélni se. Isteni volt!
Aztán csütörtökön átjött Andika, akkor még többet bőgtem, ha ez lehetséges, gyakorlatilag délután négytől éjjel egyig. Ne tudd meg, hogy néztem ki. A szemhéjam akkorára dagadt, mint az öklöm, konkrétan majdnem önálló életre kelt.
Az volt a baj, hogy tegnapra valahogy az agyam csak a jó dolgokat vette elő, és hiányzott, minden, ami jó volt benne; az ölelése, a csókja, a jó kis kiskifli-nagykifli... Erőszakkal kellett a rossz dolgokra gondolnom. Kurva egy agy a mienk!
Ma már jobb volt. Sokkal jobb. Kimozdultam, és járkáltam a városban. Nem sírtam. Arra gondoltam, hogy lesz mellettem egy szép napon olyan valaki, aki majd nem felejt el felköszönteni a születésnapomon.
