Nem szoktam politizálni, isten látja lelkem, de most olyan földön túli boldogság önti el a szívem, hogy egy olyan országban élhetek, ahol végre mindösszesen csak két probléma vár megoldásra, és végre ennek is teret engedünk; megvédenek attól, hogy arcomba fújják a füstöt a megállóban, illetve a lakosság édességek iránti vágyát pénzbüntetéssel csillapítják. Isten áldja a Királynőt!
Nekem meg másfél éve csak a fusi meló jut, a BKV-n konkrétan fos-szag van, a hivatali ügyintézés meg minimum 3-4-5 órát vesz igénybe, a gyerekeknek már fingjuk sincs arról, hogy mit jelent az a szó, hogy család, de 13 évesen már felcsinálják egymást, a fiataloknak esélyük sincs, hogy önerőből lakást vegyenek maguknak, úgyhogy hajrá!
Pénteken jött Hulk, asszem volt is egy kis ez meg az, aztán szombaton fel, mentünk cukordrágaédeskincsestár rokonaimhoz, kár, hogy meg voltam fázva. Kellemesen beebédeltünk, aztán haza. A barátom munka után meg jött, látott és győzött. Én mondjuk nem.
De aztán jött a kibaszott reggel, amikor is én eléggé csalódott voltam, és a fenébe már, hogy nem tudtam rendesen elmondani neki, hogy mi a bajom, és ha kérdezte, mi bánt, csak azt tudtam mondani sírás nélkül, hogy semmi, de azt se mindig. Pedig én teljesen normálisan szerettem volna elmondani neki, hogy mi nem oké, de a fasz kivan, hogy kifolyik a könnyem és elcsuklik a hangom! És egyből, még mielőtt el tudnám mondani, hogy mi bánt, azonnal azt hiszi, hogy valami gigászi tragédia történt, mert én már bőgök. Ezért inkább vártam, hogy hátha elmúlik a sírhatnékom, és addig is csak azt mondogattam, hogy semmi, de közben meg el akartam mondani. Aztán el is mondtam, ő nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az ügynek, azt mondta orvosoljuk. De miért volt nekem ez olyan eszelősen nagy feladat? Hogy ez elmondjam neki? Túl hamar feladtam én ezt a pszichológus-dolgot.
Nem hiszem, hogy érthető lennék a számodra, Kedves Olvasó, de ezzel most nem érek rá foglalkozni. Lényeg az, hogy muszáj megtanulnunk konfrontálódni egymással, kurva életbe, a konfliktuskerülés vége lesz ez, hogy nem tudok annyit elmondani, hogy mire vágyom és mire van szükségem, és csalódott vagyok, hogy nem ért az az öröm, amire számítottam. Tudomásul kell venni, hogy azért, mert ellentmondok neki, még nem dől össze a világ. Ráadásul a folyamat a következőképpen néz ki: engem ér valamilyen valós vagy vélt sérelem. Kicsit emésztgetem, fel-fel öklendezem magamban. Filózgatok, hogy szóvá tegyem, vagy inkább kussoljak, nehogy rinyapina legyek. Aztán mikor még egy csepp belehullik a pohárba, aztán elmondom neki, ami általában kétféleképpen történik. Az egyik, hogy elég nyersen a képébe vágom. A másik, hogy akaratlanul is bőgve, megtörve motyogom, hogy mért nem hoztál nekem virágot, amikor 16 naposak, 7 órásak és 37 percesek voltunk?, no, meg persze valódi, komoly problémákat is.
Az első verziónál, mikor leteremtem, akkor kicsit el szoktam szégyellni magam, vagy inkább bűntudatom lesz, hogy jaj, miért mondok neki rosszat, mikor olyan nagyon imádom, hát nem el kéne viselnem szó nélkül ezeket a kis kényelmetlenségeket?
Igazából a másik opciónál is nagyjából ez áll elő. Jaj, milyen fincsin el tudna analizálgatni engem egy pszichológus! Úgyhogy most azon vagyok, hogy ha bajom van, beszéljük meg, vitázzuk át a témát, érveljünk, satöbbi, mert a nem beszélésnek, befelé sírásnak ez lesz a vége. Ő meg általában nem védi meg magát, azt mondja ironikusan, hogy kösz, vagy, hogy sajnálom, igyekszem. Ahelyett, hogy megbeszélnénk gyorsan, de alaposan. Mert a néha felmerülő problémáik, akár véltek, akár valósak, problémák. És ha egy kapcsolatban az egyik fél nem érzi jól magát, akkor arra - amennyiben a miénkhez hasonló, alapvetően jól működő kapcsolatról van szó, és nem egy szétrothadó hulláról - megoldást kell találni együtt.
Egyébként Nagyinál ebédeltünk, aztán mentünk Mamu lakásába rendet rakni. Szívem facsarodik ki a helyéről, hogy, ő kórházban van, és soha nem fog már hazaköltözni. Hulk nagyon sokat segített nekem, ruhákat válogattunk, régi képeket nézegettünk, végtelen sok szemetet és haszontalan, régi, ócska dolgot kidobtunk. Közben meg azt éreztem, hogy milyen nagy dolog, hogy a barátommal együtt intézzük a fontos dolgokat, közös erőbedobással. Aztán még Nagyinál egy vacsika, majd mindenki ment szépen haza.
Sokat agyalok még ezen a konfliktuskezelés témán. Biztos, hogy ennek van valami oka. Minden esetre rém boldog vagyok, hogy leírtam, és meg tudtam fogalmazni, hogy mi zajlik bennem ilyen esetekben. Ez már előrelépés!
Ma pedig elmaradt az adás, de vigyáztam a kölykökre, minden nagyon rendben volt, igazán édesek, főleg a leányka zabálnivaló. Meg a fiúcska. Előtte a barátommal találkoztam, vásároltunk cipőt nekije, aztán meg ittunk egy kávét, mert imádom a kávét. Főleg a finom kávét triplacsokis muffinnal.
