Na, befutottam a szívem szottyához, eközben meg szájba kúrt egy idő lett, majdnem elfújt a szél, pedig ahhoz erő kell.
Nem akarok ilyen becéző szavakat használni, hogy cukiédesimádnivalónyuszibogárkám, hiába is ez állna a számra, de inkább ilyen ultramácsós beceneveket találok ki neki mostantól.
Szóval mentem be Herkuleshez, édes volt, cukor volt (áh, de nehéz az átállás), kicsit néztem, ahogy a szobatársai ordenáréskodnak, kicsit néha mi is beálltunk, és tényleg úgy érzem, hogy csipáznak engem a kis szobatársak. Ez nem árt akkor, amikor néha meg kell kérni őket, hogy ugyan, fiúk, hagyjatok már magunkra két órácskára. De ilyesmiről egyelőre nem is álmodok.
Mondjuk ma nagyon lett volna kedvem csak mellette feküdni kussban, hallgatni a szíve dobogását, közben meg röhögni magunkon, hogy ez milyen rohadtul giccses és mégis hogy odabasz.
Aztán Tarzanommal megvacsoráztunk bent, aztán kicsit sétáltunk, aztán vissza, aztán gondoltuk, hogy beugrunk a stúdióba, ahol nem kell nézni a napiszarponthut, és lőn. Balika is ottan volt, és röhögtünk és dumálgattunk. Aztán idesanyám éppen Budán járkált, úgyhogy elébem jött a kis édes, és hazafuvarozott.
Ma is jó sokat röhögtem ezzel a kis szívcsücsökkel. Izé. Öööö, Medvével.
És hogy most mihez lenne kedvem?
Csak feküdni vele egy üveg tetejű házban egy óriási franciaágyon, nézni az eget, közben sokat csókolózni, meg henteregni, és asszem most a Sex and the cityből kell idéznem:
SZAMANTA VAGYOK ÉS SZERELMES.
Csak legyen már péntek, mert péntektől miénk a világ!
