Hát, gyerekek! Megint beleszörfölgettem a blogba, és mennyire nagyon megláttam, hogy mennyi reményt fűztem Mihályhoz, aki velem alkalmatlan volt mindennemű érzelem kialakítására (most már kurva jófej vagyok, hogy azt mondom _velem_ és nem azt, hogy _minden_emberi_lénnyel_), és ma is pontosan olyan volt, mint a maga idejében; legutolsó pillanatban derül ki, hogy lehet-e rá számítani vagy sem, és a legszebb, hogy cseppet sem zavart. Inkább azon sopánkodom, hogy minek mérgeztem meg ennyi hónapot és ekkora területet a szívemben vele. Mindegy. Ebből is tanultam, és igazából mindegy is mi volt korábban. Mondják, hogy minden jó, ha a vége jó, de nem nagyon értettem. De már értem. Leszarom mi történt, minden fájdalommal csak jobb és több lettem. Azok a pasik, akik hosszú időn át törik a szíved, tudod... Hogy is mondjam... Ha rövid ideig töri, akkor ő a fasz, de ha hosszú ideig... akkor te... Mennyivel könnyebb ezt utólag belátni! Tegnap kellett volna nemet mondani, nem ma, vagy holnap - tegnap!
Egyébként meg (látszik, hogy egy ideje nem voltam a pszichológusnál, itt lelkizgetek magányos óráimban) a történések:
Vasárnap este felugrottunk Andorral Dóriékhoz, megnéztük a kecót, meg dumikáztunk, de nem maradtunk sokáig, mert hogy uccsó troli, de lekéstük, úgyhogy tettünk egy jó kis sétát a múltban; megnéztük az első gimimet. Aztán nálunk aludtunk, cukor volt, imádok vele aludni. Az más kérdés, hogy nem nagyon pihentető, de azért imádom.
Megunom én ezt valamikor?
Este meg adáska, utána elkísért egy darabon, toltunk egy jó kis dzsájroszt, majd eredés haza, mert várt az új SzüliFeli.
Jaj, istenem, olyan mérhetetlenül bölcs vagyok, megértem ha irigykedsz.
