Kedden végre egy isteni napunk volt, pont úgy telt a nap, ahogyan én elképzelem a napjaimat egy ideális világban, úgyhogy ennek nagyon örülök.
Hulk jött hozzám olyan kettő felé, megebédeltettem, aztán filmet néztünk, aztán ledőltünk, aztán fel, aztán este Gerikével mentünk meginni egy sert, és hárman voltunk, és jót dumáltunk, és tök jó, hogy Geri meg Hulk kijönnek egymással, aztán nagyon megkívántam a sültkruNplit, és elkezdtünk keresni sürgősen, és találtunk is. Aztán sétáltunk még, és nem túl későn hazaértünk, aludtunk. Reggel fel, ő dolgozni el, én meg mentem, hogy találkozzam Andikával. Vele vásárolni próbáltunk, de nem nagyon jött össze, a kurva eső annál inkább, úgyhogy hazajöttünk, és HIMYM-t néztünk. Azelőtt még sosem láttam, nem rossz, de nem olyan funny, mondjuk nekem nehéz a kedvemre tenni, mert én Jóbarátokon nevelkedtem.
Este jött a kicsikém, meglepően hamar, aztán szunyika, reggel már megint fel, én mentem Mamu ügyeit intézni. Olyan mint egy kis madárka, van vagy 35 kg, pici, törékeny nénike, egyem meg a kis édes mosolyát neki, alig tudok visszaemlékezni, milyen volt mesés időskorában, amikor még az volt aki.
Édes kis Mamukám édes kis Papukával lakott a belvárosban. Egy egyszobás lakásban ketten. Nincsen gyerekük, de a Nagyikám a testvére Mamunak, így a kezdetektől ők is részt vettek Anyuék és Dodóék nevelésében, majd mikor megszülettünk mi, meg szép sorban az unokatesóim, akkor Mamuék is a nagyszüleim lettek. Én egy olyan boldog gyermek vagyok, aki négy nagymamával és három nagypapával büszkélkedhetett! Ma sem panaszkodhatom, persze rettenetesen hiányzik a két nagypapám, de szerencsés vagyok, hogy 26 évesen még mindig ennyi nagyszülőm van.
Mamu tulajdonképpen Anyu nagynénje, és mindig így hívták őket; Nénje és Bátyja. Aztán mikor mi megszülettünk, és beszélni kezdtünk, akkor lett belőlük Mamu és Papu.
Mindig minden unokára vigyáztak örömmel, a velencei nyaralóban lebzseltünk, kicsik voltunk, szabadok és boldogok.
Aztán Mamunak volt infarktusa. Leszokott a dohányzásról. Aztán míg ez volt, Papu annyira féltette Mamut, hogy ez idő alatt nem, ment el szemészhez, pedig nagyon begyulladt a szeme. Szürkehályogja volt, majdnem megvakult. Aztán Mamu felépült. De az ő is szürkehályogos lett. Az egyik szeme világát el is veszítette. Gyakran jártam hozzájuk a gimi meg a főiskola alatt is. Mindig ebéddel vártak, Mamu mennyien főzött, kaszinótojás, pörkölt, mindenben hasított! Nagyon szerettek engem. Talán - kimondatlanul - az öt unoka közül engem a legjobban.
Édes kis drágáim! Aztán Papu nagyon beteg lett. Rákos. Egészen jól volt nagyon sokáig. Talán évekig. Aztán elkezdett romlani az állapota. Szellemileg tökéletesen ép volt, pedig már 80 fölött volt. Nagyon lefogyott. Abból a helyes, kopasz, pocakos, elbűvölően bájos bácsikából egy sovány kis Papuka lett. Mindig azt mondta, mikor kérdeztem, hogy van, "gyenge vagyok, mint egy marék lepke". De mindig mosolygott. Akkor még Misivel jártam, és mindig kérdezte, "a fiú van még?".
Olyan jó humora volt. Rengeteget nevettem vele.
Aztán ugye a betegség. Egyre rosszabbul lett, már állandó segítségre volt szüksége. Kórházba került. Műteni már nem lehetett, és azt felfogni, hogy mi lesz a vége, pedig végképp nem.
2006 novemberében csak azt hajtogatta - Vigyázztok a Mamura, vigyázzatok a Mamura! - tudta, hogy ő már nem tud sokáig. Amíg Papu a kórházban volt, Mamu állapota furcsa lett. Gorombává vált, lekezelővé, mintha nem is ő lett volna. Elfelejtett dolgokat. Az én csodálatos Mamukám. Aki a legszebb nő volt Pesten, mikor fiatal volt, rengetegen udvaroltak neki, ő mégis a szegény családból származó, fiatal Paput választotta.
Aztán Papu meghalt. Novemberben. 83 éves volt. A saját családjából már nem élt senki. Csak a mi családunk volt neki. Mégis rengetegen voltak a temetésén.
Aztán Mamu egyre furcsább lett. Sokat sírt Papu miatt, elvégre majdnem 60 évig voltak házasok, szinte nem is éltek egymás nélkül. Rámolgattuk Papu cuccait a temetés után, feltettük a vakpadlásra ami még kellhet, elajándékoztuk, ami már nem, és találtam egy fényképet Mamuról, mikor még fiatal volt. Olyan szép volt, hogy a lélegzetem elállt. A hátuljára pedig ez volt írva: "Amilyen gyönyörű vagy, annyira imádlak!" - ezt Papu írta neki, még valamikor a negyvenes években. Hát nem megható?
Mamu pedig egyre rosszabbul lett. Szédült, nem volt jól, gyászolt minden nap, minden héten. Csak feketében járt. Lefogyott. És egyre elfelejtett dolgokat. Aztán kiderült, hogy agysorvadása van. És a gorombasága, a feledékenysége, az indulatossága mind emiatt volt. Aztán egy idő után már nem lehetett magára hagyni. Elesett, nem tudott főzni... Felfogadtunk mellé egy nővért, közben mind látogattunk, minden nap, sokat beszéltünk vele. A telefonban minden mondatot visszaismételt, mint mikor még Papu élt, és neki közveített. Egyre rosszabbul lett. Elesett sokszor, elmarta maga mellől a nővéreket - mert több is vigyázott rá ez alatt a pár hónap alatt. Aztán muszáj volt olyan helyet biztosítani neki, ahol van orvosi felügyelet, és folyamatos nővéri ellátás, főznek rá, figyelnek rá. Így került be az otthonba. Ekkor már nagyon zavaros volt. Csak ment, nem is nézett semerre, sokszor elesett, szerencsére semmi komolyabb baja nem volt. Minden nap bejártunk hozzá, minden nap beszéltünk vele, minden nap vittünk neki valami kis apróságot.
De az állapota egyre csak romlott. Egyik elesésnél eltört a keze, aztán még több baj, csúnyább sérülés, naponta esett el. Mi végtelenül csalódottak voltunk, hogy miért nem vigyáznak rá jobban, amennyit lehet bent vagyunk, felváltva járt behozzá a család, de mindig csak a nővérek lehettek ott. De igazából ők sem. Aztán szép lassan elfelejtett beszélni, enni, inni, sovány lett, és meggyötört. Pest legszebb asszonya! Most már annyira rossz állapotban volt, hogy kórházba kellett vinni. Ott jobb helyen van, mint az otthonban. Itt folyamatosan vigyáznak rá, ápolják, megetetik.
Úgyhogy ma volt ez a költözés. Úgy látom jó helyen van. Tiszta, rendezett. Már nem nagyon érzékel semmit a külvilágból, sajnos azt sem hiszem, hogy az emlékeiben merengne... Azokat már korábban elvesztette. Próbál néha mondani valamit, de talán ha egy szót érteni belőle... Csak alszik egész nap. Vagy elesik. Remélem ez utóbbi már nem fordul elő vele ezen a helyen. Egyre rosszabb az állapota. Nagyon szomorú.
Hiába volt mesebeli és boldog életünk, hiába éltünk meg ezer kalandot, igazi szerelmet, hiába teremtettünk egy csodálatos, szerető családot, ha aztán így ér véget az élet! Mit ér az ember az emlékei és a méltósága nélkül? Annyira elkeserítő, annyira szívszaggatóan fájdalmas... A családban sokat merengünk, hogy mi a helyes, mit lehet tenni, de igazából semmit. Megkönnyíteni lehet, mellette lenni lehet, de megállítani vagy visszafordítani sosem. Az ő emlékei már a homályban úszkálnak. Be kell érnem ezzel a vajmi kevés történettel, amit az elmúlt két évtizedben hallottam tőle és róla, holott tudom, hogy ezerszer több volt benne, és tudom, hogy milyen csodálatos nő volt pár évvel ezelőttig. Nehéz erre emlékezni, mert már annyira felülírta a mostani állapot a régit. De néha, amikor véletlenül meglátok egy mosolyt az arcán, akkor újra felvillan a szemeim előtt a régi Mamukám. Aki mikor üzenetet hagyott nekünk a rögzítőn, mindig ez volt a mondandója végén: "csókol titeket: a jó édes nénikétek!"
