Régebben türelmes ember voltam. Kiskoromban vártam Halász Juditra a koncertje után a Vígszínház mögött, hogy hétévesen megkapjam életem első autogramját. Talán akkor élhettem ki minden türelmem. Most már ha nem jön a busz a menetrendszerinti időben, fakkolok, hogy mi az anyám van?? és a másodperc tört része alatt ezerszer nézek az órámra tikkelve. (ebből kéne megélnem!)

De a várásnál már csak egy dolgot utálok jobban, a hiábavaló várakozást. Tudom, hogy senki sem szeret várni, főleg nem hiábavalóan, de én különösen ideges leszek tőle.
Talán. De lehet, hogy nem, és pont egyformán leszünk idegesek te meg én. Mint egy nagy család.

Minden esetre amire itt ki akarok lyukadni tulajdonképpen, hogy arra várok, hogy végre helyükre zökkenjenek az események és az eseménytelenségek. Megint sok a dolog, sok a teher. Néha jobban viselem ezeket, néha kevésbé. Jelen pillanatban kevésbé. Már ilyen álláshirdetésekre is jelentkeztem:
 

Prostikat várunk, feljebblépési lehetőséggel!
 

Csövest keresünk, frekventált helyen, azonnali kezdéssel!

Az a szopó, hogy amire szívesen mennék (segítek; a fenti kettő közül egyik sem), ahhoz nincs elég munkatapasztalatom. Amire meg kurvára ("kurvára", értem, haha - nem vicces!) nem mennék, de már az is jó lenne, ahhoz meg túlképzett vagyok. Kell csinálnom most már könnyített önéletrajzot, amiben nincsenek benne mindenféle kertévék, meg kerrádiók, meg diplomák, mert vannak dimenziók, ahol ezeknek semmi értelme.

A barátommal idejét sem tudom mikor voltam úgy együtt, hogy nem kellett kelni, nem kellett volna későn feküdni (és ezek tetszés szerinti kombinációi), vagy hogy együtt lettünk volna úgy, hogy őszintén és szívből azt mondhattam volna, hogy na ezt már szeretem, gyere a mamához!
Most éppen tanfolyamra járok, ő vizsgázik, aztán ki tudja, mi lesz még. Csak lenne legalább az a kevés oltári! Meddig várok még? Várok-e egyáltalán? Ez várakozás, vagy ez a felnőtt élet első szele, amikor egyik fél sem ér rá, és holtan esnek ágyba éjjnek évadján, és aludnának, de a könyökükkel nyomják egymás hátát, pontosan úgy, miképpen azt László megénekelte annak idején?

Úgyhogy most szopó ágon vagyok, plusz még megannyi gyötrelem van a nyakamban, és persze hálás vagyok, hogy van egyáltalán nyakam és fedél a fejem felett (kopkopkop), van szerető családom, és készülhetek a nyelvvizsgára, ami szombaton lészen, és ha az nem lesz meg, a depresszió-bomba felrobban, és soha többé nem rakok fel vigyort az arcomra, de valahogy mégis inkább érzek búskomorságot, elkeseredettséget és csalódottságot, mint boldogságot.

Most mit tanácsolsz? Ha az élet citromot ad, kérjek hozzá két tequilát?
De ki a faszommal igyam meg, ha mindenki dolgozik, mindenki házasságban él, mindenkinek gyereke van, vagy épp szakmai gyakorlatot csinál, vagy tanfolyamra jár, vagy éppen most cipelték el Szibériába?

Amíg megválaszolaúdikk a kérdés, addig vázolnám a terveimet a jövőre nézve:

Holnap reggel tanfi, aztán este még nem tudom.
Szerdán reggel tanfi, aztán még nem tudom.
Csütrötökön reggel tanfi, napközben strand, este SEX AND THE CITY 2.! Jessz! Este nálam hál a babám.
Pénteken reggel - igen, ügyes vagy! - tanfi, utána manikűrös (mert a cuki Nagyikám a drága, az édes elvisz engömet, hogy puccba vágjam magam), aztán nagy szopásra felkészülés, nagy levegő, mert...
Szombaton reggel nyelvvizsga, napközben - remélem - szívem választottjával lehetek, este meg atomdurván Quimby, este meg nálam szenderedik az imént említett (nem, nem a Quimby).
Vasárnap nagy freedomkodás.

És akkor ami hátra van, az már csak a múlt (enyhe képzavar):

Tegnap jött a kicsikém este nyolcra, lenyírtam a haját (lehet, hogy fodrász leszek?), aztán alvás, reggel fel, mentünk Velencére a rokonokhoz. Nagyon eseménydúsan telt a nap; leégtem és megcsípett két szúnyog. Izgis független film készülhetne belőle.