A hó csak hullik és hullik, már vagy 40 cm leesett. Nem bánom, mert nagy, szép, csendes és folymatosan nosztalgiázom; eszembe jut a tavalyi síelés, eszembe jut a gyerekkorom, amikor megunhatatlanul boldog voltam, állok a hóesésben és merengek.
Pénteken végül a kicsikém hazament. Aztán szombaton voltam a búcsúztatón. Állatira megviselt. Fél órán át megemlékező beszédeket, és zsoltárokat olvastam fel... Nem is ismertem a pasit... Annyira megrendítő, hogy nem volt családja, és hogy engem, egy idegent kértek fel, hogy olvassam fel az életútját. A megemlékezés végén volt egy dal, amit meghallgattunk, és volt benne valami ilyesmi, hogy most már kint alszol a fagyos földben... Eszembe jutott, amikor Papukám, édes-drágám meghalt, és Mamu akkor már nem volt teljesen oké, és azt mondta, hogy ő ki akar menni a temetőbe pulcsit vinni Papunak, nehogy megfázzon... És ahogy ez bevillant, elkedztem bőgni, mindenkit láttam magam előtt, akiket életem során szerettem és eltemettem... Állatira megviselt.
Aztán haza, aztán átugrottam Bazsihoz a szomszédba, akivel kurva jót dumáltunk. Mert mi kurva jól tudunk dumálni, és annyira jó, hogy végre nem arról szólnak a beszélgetéseink, hogy ja, hát igen, hol van már egy nekem való jó faszi, hanem arról, hogy végre, és hogy lehetek ennyire boldog, és mennyire imádom ezt a kölyköt! Irigylésre méltó.
Közben meg még mindig kibaszottul meg vagyok fázva, megőrülök már, alig megyek ki utcára, húsz pulcsiban vagyok, és csak nem lábalok ki belőle. Már kurvára unom.
Ma este jön a Lovagom, már annyira hiányzik!
Ez az utolsó hetünk, amit valahogy eltölthetünk. Utána kőkeményen MSc, minden nap reggel nyolcra megy, nem fogunk tudni együtt aludni, csak kb. egy héten 2x, reméljük együtt, hogy Mojrácska bírni fogja, és nem fog sírni, és bírni fogja, és nem akar majd menekülni.
