Mostanában újra kiváló rémálmaim vannak. Ma már délután is volt kettő, de csak az egyikre emlékszem. Most gyorsan jöjjön az, amiből éppen felriadtam!
SCH-ben volt az egyik új rádió elindítása. Andorral és még sokakkal néztük. Majd egyszercsak elkezdett szakadni az eső, Andorral megbeszéltük, hogy nála alszom, ha lement az első órája az új rádiónak. De valahogy félreértésből vagy a drogotól, amiket az újak magukba pumpáltak, elkezdtek velünk veszekedni a rádiósok. Egyre durvult az összeszólalkozás, a végén már csak velem üvöltöttek a semmiért, és 4-en is rám raboltak, elvették a telefonom, elvették a táskám, mindenem... Ütni kezdtek, sáros vagyok, sírok, üvöltök, hogy elég, miért csináljátok? Hagyjátok abba! Andoron pedig látom, hogy nekem drukkol, de nem mozdulna meg. Egy emelettel lejjebb hurcolnak, ott is esik az eső, Andor jön le, de nem csinál semmit, látom, hogy ideges, és aggódik, de nem jön oda, hogy lepofozza rólam valamelyik köcsögöt, és zokogok, zihálok, ezek ütnek, vernek, minden cuccomat elveszik, a sárban hentergek, Andor meg egyszerűen nem lép. Őt nézem, miközben sírok, tudja, hogy rossz nekem, az empátia minden jele rajta, tudom, hogy szeret, de egyszerűen nem jut eszébe, hogy oda lépjen! Elkezdek ezen is sírni, hogy hogy lehet az, hogy nem számíthatok rá, miben éltem ennyi ideig, és sírok, de úgy, hogy alig jön ki hang a torkomon, csak zokogok, és lélegezni próbálok. Mindenem tiszta sár, majd letelik az egy óra. Még mindig folytatódik a kálvária, de már az jár a fejemben, hogy Andor egy órája nézi, hogy szenvedek, és egyszerűen nem fordul meg a fejében, hogy segítenie kéne, csak arra gondol, hogy mindjárt egy óra, mehetnénk már aludni lassan. Ezek az agresszív barmok végül megunják a verésem, és fognak egy vas láncot, amivel a SCH büféjéhez kötnek. Andorra nézek, hátha segít, de csak áll. Aztán a támadóim elmennek. Ki vagyok kötve, de csak úgy, mint egy kutya, szóval valamennyire el tudok sétálni. Andorhoz megyek, és azt mondom neki dühösen-véglegkiábrándultan, hogy most már tuti nem alszom bent nálad. Ő azt mondja nem csodálja... Erre felhúzom magam, és mondom neki, hogy nem miattuk, hanem miattad! Nem jöttél a segítségemre!
És pokoli fájdalmakkal, mérgesen, feldúlva, megtörten és dügösen indultam haza, a villamos elment előttem, szakadt az eső, és a valóságban Andornál felejtett sárga esernyőmmel bajlódom, próbálom kinyitni, és sírok, sírok, sírok, és tudtam, hgy ennek a kapcsolatnak vége.
Nem szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani az álmaimnak, de ez a mai belefekszik az életembe. Ez most nagyon kemény volt. Persze szimbolikusan. Csak semmi erőszak.
Minden esetre beszélnem kell Andorral.
