Feltűnően megkérlek, hogy csak saját felelősségedre olvasd el!
Jááááááááááááj, baszki. Az fix, hogy az én lelkem senki számára nem egyszerű. Jó, Andika megért, de ő már szinte én vagyok. Vagy fordítva, ez most nem fontos.
Ma először is Andikával vásárolgattam, vettem egy kurrva jó, pulcsinak látszó tárgyat, ami kicsi, befér mindenhova, nagyon csini, praktikus és bearanyozta a napom. De vettem egy nyári ruhát is, amin képregény van, és azt asszem holnap visszaviszem; nincs munkám!!
Aztán hazaiszkoltam, kicsíptem magam, nem nagyon, csak emberire, és mentem. Ő már jó korán odért, úgyhogy iparkodtam, közben szakadt az eső. Aztán találkozás, hellóósziaa, és mentünk a teázóba. Igen, jól látod, meglehetősen furcsa dolog Moirát teázóba hívni, de azt kell mondjam, fasza kis helyen voltunk.
Sokat beszélgettünk, földön ültünk, ilyen szőnyeg-izén, szuper kis teázó volt, rejtett, titkos kis zugokkal, fincsi teákkal, mintha a réten ültünk volna. Több mint három órát voltunk együtt. Úgy láttam, hogy felőle szabad a pálya. A gesztusai, meg volt, hogy zavarba jött és elfelejtette mit akart mondani, édes volt. Az biztos, hogy nekem még időre van ahhoz szükségem, hogy tudjam, hogy akarom-e ezt. Még ismerkedünk. De ha jól tévedek (és ha erre jársz cáfolj meg nyugodtan, bár inkább ne járj erre, klikkelj el :D), kétszer is a kezem után nyúlt, hogy megfogja, de mindkétszer kihátráltam. Ő is úgy tette, hogy lehet, hogy nem is, meg én is úgy csináltam, hogy lehet, hogy nem is vettem észre, hogy meg akarta fogni a kezem. Gáz, gáz, de nem éreztem relevánsnak.
De sokat dumáltunk, meg imádom, amikor vigyorog, olyan szép az egész. De még mindig azt érzem, hogy mások vagyunk (bár, nyilván nem lehetünk ugyanazok). Az az igazság, hogy én egy nyílt ember vagyok. Laza és közvetlen. Mindenkivel megtalálom a közös hangot, az mondjuk más kérdés, hogy akarok-e azon a hangon beszélni. De párkapcsolati témában nem döntök elhamarkodottan, hogy finoman fejezzem ki magam. Csak akkor, ha már egészen biztosan tudom, hogy akarom. Amíg nem, addig semmi. Vagyis persze volt már, hogy aszittem akarom, vagy éppen akartam, de a másik meg csak rövid időre akarta és megtévesztett, de nekem az fájt másnap, és ezek rossz dolgok. De az tuti, hogy utoljára két és fél éve jártam valakivel, meg mondjuk tavaly is volt egy kis egy hónapos járás-kezdemény Betmennel (a szemfülesek még emlékezhetnek rá), de kábé ennyi. Amik voltak közben főleg olyanok voltak, akikkel szerettem volna, ha lesz folytatás, és velük is csak kis fizikai közeledés... szóval így soha nem feküdnék le senkivel.
Itt ez a sármos Antonio. Ő számomra egy nagyon kívánatos pasi, több síkon is imádnám, és pont ott volt múltkor a buliban, amikor már annyira kivoltam egy férfi öleléséért, hogy tényleg kellett, akkor ott volt, mert ő meg ugye meg akart dugni (és most ne gondold, hogy egy faszkalap, aki ki akart használni, mert nem az, mondom, hogy jóarc, meg rengeteg időt együtt töltöttünk, és röhögtünk nagyon sokat, csak közben kicsit együtt aludtunk, átölelt, csókolóztunk, meg ilyenek, tudod, ilyen gimisen), és a közös metszet persze az volt, ami nekem még belefért. De azt is annak reményében, hogy hm, na, hátha itt elindul valami. De persze nem hívott azóta sem. Pedig fűt-fát ígért, házat a Fórumnál... :D - aki megírja nekem, hogy ez honnan van (a dőlt betűs), kap egy "jó vagy, öregem!" tartalmú válaszímélt.
Na, nem lelkizem tovább. Hosszan, hosszan fejtegethetném. De bárki, bárhogy is közelíti meg ezt a dolgot, a szerelem a legjobb dolog, mindennel. És felárért természetesen dupla szopóálrccal és elektromos herepacskolóval is megvásárolható.
Lényeg az, hogy még találkozunk Schwarzieval, és meglátjuk hova sodor minket mi.
