Eléggé kivagyok még mindig. Közben jelentkezett Hulk, hogy bonyolítsuk le a túszcserét, mert még akar mondani ezt-azt, amiket nem tudott elmondani a szakításunkkor.
Az az igazság, hogy kurvára sajnálom magam, mert én mindent megtettem, és rendesen akartam, hogy jó legyen a kapcsolatunk, sokat dolgoztam és tettem érte. És mi lett a vége? Itthon sírok egyedül, próbálok előre nézni, de kábé erőszakkal, és próbálom nem azt hinni, hogy ugyanaz lesz, mint Misinél, hogy én maximálisan ott voltam érzelmileg, ő pedig ezt teljes mértékig elhanyagolta. Nem akarom azt a gyűlöletet érezni, amit akkor. Hogy minek pazaroltam el rá ennyi időmet, szeretetemet, türelmemet. Szeretnék úgy visszagondolni rá, hogy ez egy nagyszerű időszak volt, megérte minden, ami benne volt. De egyelőre átbaszva érzem magam, és fáj, de kurvára fáj, hogy szó nélkül fogadta el a döntésemet, és főleg az fáj, hogy ilyen helyzetbe hozott. Arról nem is beszélve, hogy itt állok az önálló élet küszöbén, munka, lakás, és egyedül kell költöznöm, egyedül fogok élni, pedig már csak hetek választottak el minket a közös élettől. De nem bírtam tovább.
Nincs annál rohadtabb érzés, mint úgy szakítani, hogy még szerelmes vagy. Nincs ennél rohadtabb érzés!
Egyébként eltelnek a napjaim, Bazsika és Dorka sokat segítenek. A hétvégém is eltelt, rettenetesen kivoltam, szerencsére leköt a munka, orrba-szájba dolgozom, mint egy robot.
Hétfőn végtelen dolgot intéztem, jött este Hego, fröccsözgettünk, nosztalgiáztunk, nyalogattuk a sebeinket.
Kedden Dorka meglátogatott a munkahelyemen, csomót beszélgettünk, mindenki igyekszik továbbhajtani erről a rémes állomásról.
Tényleg rossz időket élek.
